Nem lehetsz átlagos!?

Nagy tisztelettel nézek minden olyan emberre, aki már annyira kialakult egyéniség, hogy mindig pontosan tudja, mi a helyes, és elmegy a környezete sugallatai mellett, egyedül a saját feje után halad, csak a saját elvei szerint él, fütyül arra, mi a divat. Nekem úgy tűnik, ez ma kivitelezhetetlen (önellátásra hányan tudnak berendezkedni, és internet nélkül iskolát elvégezni stb.) – viszont szabadon választhatunk, miből mennyit kérünk.

A nagyobb veszélyt a fiatalok közt látom. Aki abban nő fel, hogy már ovis korában “célközönsége” a reklámoknak: milyen reggeliző pelyhet jó enni, milyen játékkal jó játszani, milyen telefont, cipőt trendi használni! Ezzel a szülői akarat, nevelés csak egy darabig tud lépést tartani – eljön az idő, amikor már azt kell mérlegelnie a szülőnek, mi a kártékonyabb: ha beadja a derekát, és a gyerek megnyugszik, hogy nem ő “legszerencsétlenebb” a környezetében, vagy kitart, és háborúzik! Persze a nincs a legnagyobb érv. De ha van, akkor ki-kiszorítja a szülő, mert látja, mennyire fontos a gyerekének, hogy ne legyen lenézett tagja az osztálynak. Igen, a gyerekek közt ez szempont. Szerintem nem csak köztük: hány felnőtt üzletember jár tragacs autóval, no name órával, első generációs telefonnal? Nekik ezek adják hitelüket. Pedig ettől olyan ügyesek ők szakmailag? Ugye, hogy nem? Az ügyfeleket nem a parkba hívják sétálni egy megbeszélésre, hanem golfozni mennek, és jó nevű éttermekbe.

Ha egy állásinterjúra elmegy valaki “avétos” külsővel, vajon megnyeri az interjúztatók bizalmát? A statisztikák szerint 70 %-ban a külső benyomások, és csak 30 %-ban a szakmai szempontok döntenek abban, ki kapja meg az állást.

Ha valaki éppen párt keres, mennyire fontos az első benyomás abban, hogy egyáltalán a találkozásig, beszélgetésig eljussanak? Pedig a belső tulajdonságok szerepe sokkal fontosabb, mint a “csomagolás”!

Mennyivel könnyebb társas helyzetekben egy jó külsejű, ízlésesen megjelenő, érdekes embernek, mint egy olyan valakinek, aki mindössze arról tud mesélni, hogy reggel lement a boltba, aztán dolgozni, este pedig a házimunka elvégzése után bedőlt az ágyba, hétvégén meg takarított.

De mitől teheti magát különlegessé az, akinek ilyen korlátozott lehetőségei vannak? Például olvashat érdekes cikkeket a neten, amit elmesél, és tájékozottságával elbűvöl másokat. A jó külsőt könnyebb “összerakni” ha ki tudjuk fizetni a fodrászt, kozmetikust, tornatermet, és klassz ruhákat vásárolhatunk. Ugyanakkor el lehet menni futni ingyen, sok szépítkezés már otthon is megoldható, és a jó szeműek a használt ruhák közt is találhatnak gyöngyszemeket. A hétvégét pedig lehet barátokkal tölteni, és mindjárt tudunk színt vinni a hétköznapiságba.

Kíváncsi vagyok arra, hogy szerintetek mi tesz különlegessé, vagy mi szürkít átlagossá egy embert?

Csodálatos dolog, ha valaki kívülről, kicsit fentről képes szemlélni az őt körülvevő világot, és sikerül helyesen kiválasztania, mit fogad el belőle, mennyit épít be a saját életébe! Ehhez nagyon kiforrott, magabiztos személyiség kell! Azt látom, hogy napjainkban a Föld “civilizáltabb” részén a gondolkodás tudományát és a bölcsességet kevesebben tartják elsődleges célnak, és az ár viszi a tömeget a fogyasztás irányába. Ez persze már frázis, de mégis oka a jelenségnek, hogy az emberek szilárd erkölcsi és életvezetési támpontok hiányában keresik a saját útjukat. Minden hihetetlenül gyorsan változik az elmúlt időszakhoz képest, nincsenek használható jó minták. Ezt a “zavarost” remekül meg lehet lovagolni: egyik magazin azt tanácsolja a nőknek, hogy viselkedjenek szexistennőként, majd a másikban a szendeségben rejlő vonzerőt hirdetik. Akkor most hogy is kéne? De az élet minden területére vannak tippek, fortélyok.

Egy kialakult személyiségű ember tudja, tudni véli a jó választ, de vannak jócskán olyanok, akik elbizonytalaníthatóak. Őket sem gondolom ostobának!
Vegyünk egy kismamát, aki épp várandós a babájával! Sejtjük, hogy a kilenc hónap alatt mennyi bizonytalanság gyötri! Szeretne egészséges kisbabát, szeretne szülés után formában maradni. Ha megnézzük hányféle tanácsot kaphat (nem a szomszédokéra gondolok, hanem orvosok, szakemberek tanácsaira könyvekben, internetes oldalakon, terhesgondozóban stb.) csak 10-20 évre visszamenőleg, akkor ember legyen, aki dönteni tud, hogyan táplálja a babát, meddig szoptasson, milyen krémekkel kenje növekvő pocakját?

Ilyenkor egy stabil kapaszkodó kell! Namármost! Hányféleképpen lehet frusztrálni egy anyukát csak ebben a helyzetben? Jót tesz-e a babával, nem lesz-e egy szétrepedezett bőrű bálna szülés után?

Nehéz ezekkel nem foglalkozni, ha folyton emlékeztetnek rá! Mindenütt csupa tökéletesnek tűnő példát látunk, és elbizonytalaníthat, vajon mi elég jól csináljuk-e!? Ki akarná épp hogy félgőzzel csinálni a számára fontos dolgokat (csak úgy átlagosan)?

Érezted-e valaha, hogy akkor számítasz jónak, ha valamiben különleges vagy? Feszélyezett-e, hogy a kinézeted, az életviteled, a környezeted “csupán” átlagos?

Jó-jó, de mi számít különlegesnek? A “trendiség”, vagy valami olyan képesség, amit csak kevesek birtokolnak, vagy mi az a dolog, ami büszkeséggel tölt el?

Bármerre nézek, azt látom, hogy rengeteg depressziós ember – többségében nő – jár-kel az utcákon, akik meg akarnak felelni azoknak az elvárásoknak, amit a külvilág, illetve a mikrokörnyezetük támaszt velük szemben. Illetve ők úgy érzik, szorításban élnek, mert az óriásplakátokon, az újságokban, a tévében olyan mintákat mutatnak, ami józan ésszel teljesíthetetlen, illetve csak részben az. Ezt agyunkkal tudjuk is, no meg ha jobban körülnézünk az utcák mégiscsak átlagemberekkel vannak tele.

Anyáink, nagyanyáink generációjának valószínűleg csekély frusztrációt okozott, hogy Tyereskova milyen kivételezett nő, és valószínűleg Marilyn Monroe-t, vagy a többi akkori sztárt is úgy kezelték, hogy igen, ők gyönyörűek, de ez az ő nagy szerencséjük. Utánozták a sztárokat a hölgyek, de valószínűleg keveseket döntött mély szomorúságba, hogy ők nem ilyen adottságokkal születtek. Akkor talán még nem sugalmazták minden háziasszonynak, hogy egy személyben legyen a végzet asszonya, a karrierjét csodásan felépítő munkatárs, mintaanya, isteni háziasszony, aki 20 perc alatt kanyarít egy három fogásos toszkán vacsorát, alakját, egészségét őrző sportos nő, a társasági ember, a diplomagyűjtő, több nyelven beszélő, szinte minden témához hozzászólni tudó roppant intelligens társ – biztosan kihagytam még néhányat a szupernő imidzsből…

A nők (és szerintem a férfiak közül is elég sokan) igyekeznek erejükön felül tejesíteni, mert a médiában gyakran elérhetetlen, és erősen eltorzított példaképeket állítanak elénk. A hét hónapos terhesen hegyre felkerékpározó kismama idealizálása, az óriásplakátokról kb. 16 éves szép fehérneműben feszítő retusált álomnő, a minden gyerekére nagy gonddal odafigyelni tudó családanya, aki naponta friss sütivel várja haza övéit, a csodásan ápolt, kisportolt dolgozó nő, a legújabb divat szerint öltözve… S miközben tudjuk az agyunkkal, hogy nem lehetünk “foglalkozás-szerűen” ápoltak, mert ha összeadjuk a fodrászra, kozmetikusra, kéz- és lábápolásra, sportolásra, napi szintű ideális testápolásra fordított időt és pénzt, akkor szembesülünk azzal, hogy bizony válogatni kell közülük, mert mindenre nem jut!

Csak eközben a férjek, párok hazafelé jövet ezeket az idealizált képet mutató óriásplakátokat látják, a magazinok címlapjáról sem a lebüfizett mackóruhás anyuka képe köszön vissza, valamint a tévéreklámokban is “sterilen friss” háziasszonyok osztják a tanácsokat takarításhoz. Vajon mekkora ellentmondás van a valóság és a vágyott kép között? Mennyire hat ez ránk? Könnyen elengedjük, feladjuk , hogy magunk is a különlegesek közé tartozzunk, hiszen azzal mekkora megbecsülés, csodálat vesz körül kicsiny környezetünkben, hogy a mi zserbónknak párja nincs, vagy szép pulóvert tudunk kötni. A lányaink, fiaink, férjeink büszkén mesélik-e, milyen jók vagyunk ettől? Esetleg ők megbecsülnek érte, csak magunknak állítjuk fel túl magasra a mércét, mert nem szeretnénk messze az álomnők mögött kullogni?

No, és a férfiak??? Lenint nem sokan irigyelték talán, de mi van George Clooney-val, Brad Pitt-tel? Valószínűleg a férfiemberek sem maradtak immúnisak a médiahatással szemben, de talán kevesebb a megfelelési kényszerrel “szerelt” férfi, mint nő.

Ki szeretne átlagos maradni ma? Nyomaszt-e az átlagosság érzete, vagy törekszel kilépni a tömegből?