Érezted-e valaha, hogy akkor számítasz jónak, ha valamiben különleges vagy? Feszélyezett-e, hogy a kinézeted, az életviteled, a környezeted “csupán” átlagos?
Jó-jó, de mi számít különlegesnek? A “trendiség”, vagy valami olyan képesség, amit csak kevesek birtokolnak, vagy mi az a dolog, ami büszkeséggel tölt el?
Bármerre nézek, azt látom, hogy rengeteg depressziós ember – többségében nő – jár-kel az utcákon, akik meg akarnak felelni azoknak az elvárásoknak, amit a külvilág, illetve a mikrokörnyezetük támaszt velük szemben. Illetve ők úgy érzik, szorításban élnek, mert az óriásplakátokon, az újságokban, a tévében olyan mintákat mutatnak, ami józan ésszel teljesíthetetlen, illetve csak részben az. Ezt agyunkkal tudjuk is, no meg ha jobban körülnézünk az utcák mégiscsak átlagemberekkel vannak tele.
Anyáink, nagyanyáink generációjának valószínűleg csekély frusztrációt okozott, hogy Tyereskova milyen kivételezett nő, és valószínűleg Marilyn Monroe-t, vagy a többi akkori sztárt is úgy kezelték, hogy igen, ők gyönyörűek, de ez az ő nagy szerencséjük. Utánozták a sztárokat a hölgyek, de valószínűleg keveseket döntött mély szomorúságba, hogy ők nem ilyen adottságokkal születtek. Akkor talán még nem sugalmazták minden háziasszonynak, hogy egy személyben legyen a végzet asszonya, a karrierjét csodásan felépítő munkatárs, mintaanya, isteni háziasszony, aki 20 perc alatt kanyarít egy három fogásos toszkán vacsorát, alakját, egészségét őrző sportos nő, a társasági ember, a diplomagyűjtő, több nyelven beszélő, szinte minden témához hozzászólni tudó roppant intelligens társ – biztosan kihagytam még néhányat a szupernő imidzsből…
A nők (és szerintem a férfiak közül is elég sokan) igyekeznek erejükön felül tejesíteni, mert a médiában gyakran elérhetetlen, és erősen eltorzított példaképeket állítanak elénk. A hét hónapos terhesen hegyre felkerékpározó kismama idealizálása, az óriásplakátokról kb. 16 éves szép fehérneműben feszítő retusált álomnő, a minden gyerekére nagy gonddal odafigyelni tudó családanya, aki naponta friss sütivel várja haza övéit, a csodásan ápolt, kisportolt dolgozó nő, a legújabb divat szerint öltözve… S miközben tudjuk az agyunkkal, hogy nem lehetünk “foglalkozás-szerűen” ápoltak, mert ha összeadjuk a fodrászra, kozmetikusra, kéz- és lábápolásra, sportolásra, napi szintű ideális testápolásra fordított időt és pénzt, akkor szembesülünk azzal, hogy bizony válogatni kell közülük, mert mindenre nem jut!
Csak eközben a férjek, párok hazafelé jövet ezeket az idealizált képet mutató óriásplakátokat látják, a magazinok címlapjáról sem a lebüfizett mackóruhás anyuka képe köszön vissza, valamint a tévéreklámokban is “sterilen friss” háziasszonyok osztják a tanácsokat takarításhoz. Vajon mekkora ellentmondás van a valóság és a vágyott kép között? Mennyire hat ez ránk? Könnyen elengedjük, feladjuk , hogy magunk is a különlegesek közé tartozzunk, hiszen azzal mekkora megbecsülés, csodálat vesz körül kicsiny környezetünkben, hogy a mi zserbónknak párja nincs, vagy szép pulóvert tudunk kötni. A lányaink, fiaink, férjeink büszkén mesélik-e, milyen jók vagyunk ettől? Esetleg ők megbecsülnek érte, csak magunknak állítjuk fel túl magasra a mércét, mert nem szeretnénk messze az álomnők mögött kullogni?
No, és a férfiak??? Lenint nem sokan irigyelték talán, de mi van George Clooney-val, Brad Pitt-tel? Valószínűleg a férfiemberek sem maradtak immúnisak a médiahatással szemben, de talán kevesebb a megfelelési kényszerrel “szerelt” férfi, mint nő.
Ki szeretne átlagos maradni ma? Nyomaszt-e az átlagosság érzete, vagy törekszel kilépni a tömegből?
